Kedves olvasók!

1. Tudom, hogy ami így kezdődik azt már el se szoktátok kezdeni olvasni, de most kérlek tegyétek meg!
Van egy nagyon-nagyon kedves író társam, aki most publikálta, történetét blogon!

Márt fent van az első fejezet! Nekem nagyon tetszik, és szerintem nagyon tehetséges. Szerintem nézzetek be hozzá!
Link:  http://feligcsokoltholtak.blogspot.com/

2. Kevesen tudják de hatalmas nagy Harry Potter fan vagyok, és a nyáron elkezdtem egy HP-s fanficet, de nyugi innen sem hiányozhat Rob, még akkor is ha nem is Cedricként van benne, az első fejezet már fent van, de eddig nem igen mutogattam, de ezen most változtatok. Ennek is itt a linkje, nézzetek be:

Link: http://arya9135.blogspot.com/

3. Tudom valószínűleg el sem olvassátok... Bár reménykedem benne, és ezúton is szeretném megköszönni állandó olvasóimnak, akik folyton küldték a komikat, hogy vissza csalogatták Nenayt a blogra.

Puszi: Arya

1 fejezet

Ha valaha is vezettem volna naplót, akkor a mai napról azt írtam volna, hogy: Új lány szindróma…

Pedig nem is vagyok új lány, de most mégis annak érzem magamat. Talán azért, mert most lettem végzős a gimiben? Hülyeség… Akkor veszítettem el önmagamat, mikor azt láttam, amit a filmekben már annyiszor. Kegyetlenség volt részükről, de nem dühít a gondolat, most már nem. Most, hogy békés, meleg ágyikómban ülök, és nézek ki a fejemből, már nem tűnik olyan szörnyűnek a megaláztatás, amit el kellett szenvednem. Kicsit sértett vagyok inkább.

Az egész két éve kezdődött mikor Seamus Simpson először hívott el randizni, és a randi végére már jártunk is. Valójában nem jelentettük ki, hogy együtt vagyunk, de valahogy jött. Nem voltam szerelmes Seamusba de jól éreztem vele magamat, ami azért több a semminél, és jól jött az is, hogy nem nézett ki rosszul.

Tudom, tudom, csak olyannal érdemes összejönni, akit tényleg szeretünk, de én úgy hiszem ez azért bonyolultabb. Ha nincs olyan, akit szerethetnék, és mivel az ember elve társas lény, akkor miért ne jöhetne az ember valakivel össze, akihez vonzódik?

Nos azért, mert úgy jár, mint én.

Két éve van, hogy egy pár lettünk Seamus és én Hope. Pontosan ma. Seamus szerelmes volt belém, és ez egyértelmű volt, a kapcsolatunkban ő szeretett engem jobban. Nem voltak köztünk nagy viták, sem nagy érzelmi fellángolások. Nekünk volt egy becsületes, finom, meleg izzásunk és ez nekem tetszett, ez tisztességes volt, és nem járt aljas hátulütőkkel.

Ma azonban, mikor nagyléptekkel siettem, hogy a műszakom előtt még fél órát eltöltsek a pasimmal, rájöttem, hogy a becsületes ki izzásom nem éppen elég Seamusnek.

Az egyik sikátor szűk utcáján vágtam le az utat az étterem felé, ahol találkoznunk kellett volna, és hát találkoztunk is, csak hármasban. Én, Seamus és barátnőm, a legjobb barátnőm Danielle.

Azzal a kis szépséghibával, hogy barátnőm és a pasim csókolózva és összesimulva bújtak egymáshoz a hidegben, mint valami igazi pár, én meg csak álltam, és átkaroltam a testemet, mintha ezzel meg tudnám védeni a kis izzást jeges széltől, mely körbevett engem.

Undorító dolog volt, először lett hányingerem egy csóktól, de most tényleg, és durván. Figyeltem őket, a lábaim nem mozdultak, mintha a döbbenet, amit átéltem leállított volna, mint ahogy a videót is leszokták. Talán csak esetlen zihálásomra nyitotta ki Danielle jég kék szemét, és húzta el a fejét a barátomtól. Hibátlan fehérbőrébe némi pír szökött, ahogy idegesen a hajához nyúlva, felkiáltott.

- Hope… - a nevem, ez az egy szó az ő szájából, ami bár kiáltásnak indult, mégis suttogássá fajult olyan volt, mint egy arcul csapás, abban a mocskos, büdös, hideg sikátorban. Sértett könnyek szöktek a szemembe és kezemmel gyorsan, durván töröltem le őket, hogy véletlenül se vehessék észre őket.

- Hope? – dermedt meg Seamus, és olyan lassan fordult meg, hogy azt hittem nekem hagy időt arra, hogy elmeneküljek, és mindkettőnket megkíméljek a kínos közjátéktól. De nem tettem így, egy: azért mert nem bírtam elmozdulni, kettő: úgy éreztem, hogy látnom kell, mi lesz ebből az egészből. Hogy könnyebb legyen a búcsú, az édes kis izzástól a szívem közepén.


Mikor Seamus a világ legszomorúbb tekintetével rám nézett felfogtam mindent. Sajnált… Vagy engem vagy minket az már nem számított. Újra az a Hope voltam, aki soha nem kell senkinek, vagy akihez mindenki túl jó. Hope a kiszámíthatatlan, Hope a megértő, Hope aki mindig segít. Hope aki barátnak tökéletes, és a lista itt be is zárult.

- Hope, ez – ejtette le izmos karját barátnőm vékony csípőjéről, és lassan, óvatosan megindult felém, magas alakja mellett eltörpültem, de mégis úgy éreztem, hogy nem egy törpe vagyok mellette, hanem egy senki. És így már bántam, hogy nem lehetek egy becsületes kis törpe, aki legalább vissza tudna vágni, ilyen sérelem után. De nem, én Hope voltam, egy Neve Nincs Senki!

- Figyelj, kérlek – találta meg a hangját Danielle is, és magas sarkújában tipegve követte Seamust – beszéljük meg – kérte kétségbeesetten. Nem akartam a magyarázatukat hallani, bámultam őket, és azt kérdeztem magamtól, hogy hogyan történhetett ez a legjobb barátokkal?

Ahogy közeledett felém a két szőke hajú, kék szemű, szinte hibátlan külsejű, számomra annyira fontosok személyek rájöttem, hogy ebben a történetben eleve nem volt nagy szerepem.

Hiszen Danielle mint egy hercegnő, a legmagasabb torony legfelső várszobájából, és Seamus, mint a szőke herceg a fehér lovon. A két szerep, ami hátra maradt nem volt túl hízelgő… Lehettem a gonosz boszorkány, vagy a szerencsétlen sárkány. A negatív figurák.

Esetleg a jó tündér, aki egymás karjaiba vezeti a szerelmeseket. Hálátlan feladat…

Igenis, ez az én napom volt! Rólam kellett volna szólnia! Helyesebben rólunk, arról, két évről, amit együtt csináltunk végig! De az is lehet, hogy édes hármasban a jelek szerint. Dacosan összeszorítottam az ajakamat, hogy nehogy a panaszos hangok áttörjék a józanságom megmaradt korlátait.

És én pont úgy reagáltam, mint ahogy vártam.

- Semmi gond – préseltem ki magamból egy mosolyt – de mennem kell dolgozni – álltam gyakorlatiasan a feladathoz, mint mindig… – A suliban találkozunk – biccentettem nekik, majd szinte röpülve szeleltem el mellettük, az étterem felé, ahol pincérnőként dolgoztam.
- Héj, várj – rohant utánam Seamus lehagyva a mögötte tipegő legjobb barátnőmet.

Danielle olyan törékeny volt abban a hatalmas fekete magas sarkúban, és fekete farmerban. A padlizsán lila szövetkabát szorosan simult tökéletes alakjához, a fején is ott volt a padlizsánlila sapka, oldalt a vállán divatos, fekete műbőr tatyó. Hosszú, szőke haja szétterült a hátán, jég kék szeme finoman kihúzva… Pont illett a karomat elkapó fiúhoz. Mikor egy sarokkal odébb Seamus sikeresen megfogott, és szembe perdített magával nyugtáztam, hogy igazam volt. Tényleg illenek egymáshoz.

Seamus magas volt, szőke, rövid haja kicsit kócos volt, gondolom Danielle ujjaitól. Nagy, kék szemében fájdalom volt, ahogy khakiszínű kabátjának durva anyag, a bőrömhöz ért. Felnéztem arcába, és lassan átéreztem azt, amit idáig csak sejtettem… Nem vagyok neki elég.

- Hope – tudtam, hogy szereti a nevemet, gyakran mondta azt, hogyha egyszer kislánya lesz így fogja hívni, de most minden egyes Hopért fejbe vágtam volna. Hát nem szégyelli magát? – Annyira sajnálom kicsim – nézett mélyen a szemembe – kérlek, ne gyűlölj! Ez az egész Danielle nem más, mint…

- Értem Seamus – bólintottam – hisz világos az egész, megcsalsz vele, de… - néztem rá várakózón, hogy ő fejezze be.

- Nem csallak meg vele, az egész azért van, mert szeret engem! – eresztette el a karomat, és hátrált egy lépést. Védekezőn felemelte a kezét – Ne légy dühös rá… Kérlek, ne őt bántsd azért, mert gyenge voltam.

- Én nem bántok senkit Seamus! – kiáltottam, és éreztem, hogy elcsuklik a hangom – Engem bánt mindenki! – böktem felé mutató ujjammal.

- Tudom, és annyira sajnálom Hope, én sose akartalak bántani…

- Ha most azzal jössz, hogy szeretsz, akkor igen ellentétes a nézetünk erről a szóról – hunytam le a szemeimet, és azt spekuláltam, hogy mikor ér vajon ide, kis drámák harmadik egyben utolsó szereplője.

- De ha egyszer szeretlek! – fordult meg idegesen, és két kezébe temette arcát – Te nem szeretsz engem – mondta halkabban.

- Nah szép! – tátottam el a számat – Most már az érzéseimet is lefokozod, nem csak az önbecsülésem. Én igenis szeretlek Seamus.

- Akkor nem úgy szeretsz, mint kellene – emelte rám a szemét, és az ott látott fájdalmat megértettem. Ebben sajnos igaza volt. Ezért egyből védekezni kezdtem.

- Most akkor ez az én hibám? – ejtettem le a kezeimet.

- Ó, dehogy Hope – ölelt át erősen, és a hajamba fúrta az arcát – Ez az egész az én hibám, mert nem tudtam elérni, vagy megmutatni azt, amire vágyom – összeszorítottam a kezemet, és a mellkasának vágtam.

- Eressz el Simpson – sziszegtem – csak eressze el, és hagyj.

- Hope, én még mindig szeretlek. És csak… - kereste a szavakat – csak azért vagyok együtt vele is, mert ő akar engem.

Megtántorodtam a szavak erejétől. Eltátottam a számat, a leheletem, apró tejfehér gomolyagként emelkedett az ég sötétje felé.

- Mióta? – csattant kérdésem keményen.
- Fél éve – hajtotta le a fejét, és a cipőjét bámulta – Te nem akartál semmit tőlem, én hiába törtem magamat, egy csóknál vagy egy kézfogásnál több nem volt köztünk soha.

- Szóval engem okolsz? Mert nem akartam lefeküdni veled? – hisztérikus magasságba emelkedett a hangom. Hatalmasat csalódtam benne, azt hittem ismerem. Hiszen mielőtt összejöttünk a legjobb barátok voltunk.

- Nem ezzel van a baj, de férfi vagyok, és vannak dolgok, amikre vágyom- mondta halkan, és szégyenkezve. Szégyellje csak magát!

- És rohantál a barátnőmhöz, csak mert ő is akart egy jó numerát? – vágtam a kérdést a fejéhez – Hogy tehettétek ezt velem? Azt hittem, azt hittem, hogy barátok is vagyunk! El kellett volna mondanod. Megértettem volna! Elfogadtam volna!

- Tudom, és hidd el, elmondtam volna, ha már nem szerettelek volna. De szerelmes vagyok beléd – néztem rám újra könyörgően. Bennem ordított a düh. Pontosan ezért higgadtan feleltem, ahogy kell.

- Ez így nem jó Seamus, neked én csak ezt tudom adni, így hát nyílván én nem vagyok elég jó. Tehát nem állok tovább ebbe a bonyolult háromszögbe bele.

Ekkor érkezett meg mögöttem pihegve Danielle.

- Annyira sajnálom – mondta, és láttam, hogy valóban igaz amit mond. De nyugodt és higgadt barátnője, azaz józan és segítőkész Hope most otthon maradt.
- Mindegy, nem számít, ahogy semmi se számít – rúgtam bele, az előttem heverő üres kólás üvegbe, amely a ház falának vágódott és ripityáratört. Majd elsiettem.

Feldúltan mentem dolgozni, ami nem volt túl jó. Haragudtam mindenkire, legfőképpen persze azokra az emberekre, akikben feltétel nélkül megbíztam. Mégis… Seamus, hogy tehetett ilyet? Ami finom kis izzásunkat eldobni a szexért? Komolyan, ennyit jelentette neki két év velem?
Két év boldogság, részemről. Hiszen jól elvoltunk, szerettünk együtt lógni, kézenfogva sétálni, és párnacsatázni…. Hasonlóan vélekedtünk dolgokról és ha valamiben nem értettünk egyet megtudtuk beszélni.
Fáradtan és szomorúan felsóhajtottam, ahogy megválaszoltam magamban a kérdést: Igen, ennyit.

Nem tudtam elemezni magamban az összesérzést, mert nem akartam kislányosan sírni az engem ért sérelmek miatt. Volt munkám, fiatal voltam és legalább volt tehetségem a hallgatáshoz… ez is valami.

Bár a szakítás pont úgy jött, mint a járásunk, nem mondtam ki, de megéreztem a súlyát. Szabad voltam, két hosszú év után újra, de nem volt ez sem olyan szomorú, sem olyan vidám. Csak a sértettség maradt bennem, ahogy megjelent előttem a Chadlik’s feliratú étterem. Kék neonfények villogtak, és a parkoló szinte színültig megtelt, mikor a hátsó ajtón besiettem, és átöltöztem a személyzeti öltözőben.

Chadik’s volt a legszebb kis kocsma itt a környéken, ahol hétvégente diákokat is alkalmaztak. Általában én és egy másik lány dolgoztunk hétvégente, meg egy srác, aki most kezdte el az egyetemet. Hétközbe persze hivatásos vendéglátók ügyködtek.

Ma hosszú műszakom lesz, így nem bántam kivételesen, hogy nincs egy szabad estém, legalább nem volt min rágódnom. Azaz volt, de nem akartam vele foglalkozni. Szerencsére sírásom nyoma eltűnt arcomról, csak egy –egy piros folt virított orcámon, ami lehetett a csípős kinti szél következménye is. De fagyos hangulatomon, ami itt bent tombolt bennem, abból már mindenki következtethetett rá, hogy valami nem oké.

Mikor bezártam a szürke kis szekrényemet, és rózsaszín pólóban és fekete minigatyában és a lányoknak kötelező rózsaszín tornacipőben kibillegtem, mert a hajam már szorosan össze volt fogva, nehogy hajszál kerüljön az italba, vagy életbe, amit kiszolgálok. Bár a kaják sora kissé leszűkült. Hamburgerre és hot-dogra, nah meg persze palacsinta, gyros és zacskó leves volt tartalékon, meg hatalmas adag sült krumplik, és mirelit saláták. Nyáron mindig volt fagyi is, meg jégkrém.

- Későbbre vártalak – szólalt meg Bowen, mikor mellé léptem a pult mögött, és szorgosan elkezdtem felvágni a citromot karikákra.
- De itt vagyok – feleltem szűkszavún, mikor végeztem első adaggal. Blake az egyetemista srác, már el is vett egy marokkal a citrom karikákból és különböző koktélok szélére tűzte, és azzal sietett kifelé.
- Valami történt? – kérdezte Bowen.

Bowen Cehdliké volt ez a kis hely, és harmincas évei elején járt. Bár lehetett akár 29 is. Aranyos volt velünk, és külön odafigyelt rá, hogy senki se molesztáljon minket, és arra is ügyelt, hogy ha éjjeli műszakon voltunk, akkor mindünket haza vitt kocsival.

- Minden oké? – kérdezte újra, mire vállrándítva az ajtóra néztem, ahol éppen akkor rontott be Zac.
- Persze, minden O meg K – morogtam, és elmentem elmosni a kést és a felvágó deszkát.

Zac volt Seamus legjobb barátja, és nagyon- nagyon szerettem Zacet, de ma nem akartam még egy embert, aki azzal jön, hogy: Minden oké?

Sértett voltam szomorú és leginkább csalódott. Legszívesebben félrehúzódtam volna egy sarokba sírni, de nem voltam abban az előnyös helyzetben, hogy ezt megtehessem.

Pedig igen kedvemre való volt a gondolat.

- Hope! – hangzott fel aznap már vagy ezredszerre.
- Zac – biccentettem, mikor visszatértem a mosogatásból – Hozhatok valamit? – vettem elő a noteszkémet, és nem is néztem fel rá.
- Hm… Kérek egy csokis izét – tudtam mit kér, extra csokis, vanília öntetes szuper nyamit… Rám is rám férne.
- Máris hozom – mondtam és megfordultam, mikor hirtelen, az egyik asztal felől egy igen jól szituált úr intett nekem.
- Elnézést kisasszony, kérhetnénk egy étlapot? – lekaptam kettőt a pultról és a kijelölt asztalhoz, siettem.

Illedelmesen oda adtam az úrnak egyik étlapot, a másikat pedig a fiának, aki rajtam felejtette a szemét.

És mit ne mondjak megértettem, hogy izzás és a lángolás között mi a különbség. A srácon még ültében is látszott, hogy milyen magas, szálkás és izmos, az arca jóvágású, a szeme zöldeskék, és a haja olyan… imádni való. Ez volt az első gondolatom. Az ilyeneknek mindig van csaja.

- Hozhatok valami italt, amíg választanak? – estem újra vissza a valóságba. A fiú tekintette a mellemről illedelmesen visszasiklott az arcomra, és zavarba ejtő könnyedséggel bámult.
- Azt hiszem egy martini, jólesne. Tyler? – kérdezte a férfi, aki nyílván ennek a srácnak az apja, az elvileg fiát.
- Mit ajánl hölgyem? – nézett rám továbbra is. Lázasan kutattam agyamban valami megfelelő ital neve után, nehogy gagyinak nézzen ez a kellemes megjelenésű, jóképű idegen.
- Én egy El Dorado-t javasolok – mondtam és kissé elpirultam.
- Remek – mosolyodott el a férfi – akkor kérnénk egy martinit és egy El Doradot.
- Máris intézkedem – biccentettem, és elsiettem mellettük. Szinte éreztem a fiú pillantását a hátamon, és a hátamon végig futott a hideg, a szó legszebb értelmében.


Furcsa érzésem volt, miközben Zacnek kevertem a csokis nyamit, és a két férfinek az italát. Seamus porrá zúzott valamit bennem, de az a srác aki ott kint várta a koktálját, szinte lángra gyújtott, mintha ismerete volna hozzám a kulcsot, amit Seamus nem. Valami eszméletlen, és hölgynek nevezett…

Egy zavaros, de csak egyetlen zavaros pillanatra elmosolyodtam, és az ajkamba haraptam, miközben a mixer fölött a tükörbe néztem.

Ajakamon szépen csillogott a szájfény, a hajam szépen állt, a szemem csinosan volt kihúzva, és bőrömön sem volt egyetlen pattanás sem. A ruha jól kidobta az alakomat, ami nem volt olyan rossz.

Talán még sem olyan reménytelen ez az egész…


Szórakozottan ránéztem a lábujjaimra, amelyek frissen voltak lakkozva, majd tekintetem tovább vándorolt rezgő telefonomra. A kijelzőn Seamus neve villogott, és sértett énem tiltakozott a telefon felvétele ellen. Haragudtam rá egész nap, kivéve akkor, amikor a azzal a jóképű férfival szemeztem.

Tyler volt a neve, ha jól emlékszem, és annyira édes volt. Mellette könnyedén megfeledkeztem Seamus Simpson szemétládáról…

De azért egy jóképű idegen sem feledheti el velem két év hűséget és kitartást a másik mellett. Tény, hogy nem szenvedetem hiányt semmiben az expasim mellett, mert mindig meglepett valamivel, kinyitotta nekem az ajtót, hozott innivalót, ha szomjas voltam, és minden este felhívott, hogy megkérdezze, hogy miről maradt le.

Ebben a percben elöntött a szégyen. Bár nem akartam de bűntudatom lett, Seamusnek igaza volt. Másfél évig hűséges volt hozzám, és cserébe csak csókot kapott és kézfogást. De mire is gondoltam, hiszen 18 éves, persze, hogy kívánja a szexet, hogy kíván valakit az ellenkező nemből. És ha én hagytam volna, akkor hűséges lett volna hozzám.

De nem ér annyit, az egész kis izzás nem érte meg, hogy oda adjam neki. Hiába ragaszkodtam Seamushoz, nem voltam belé szerelmes. Igaza volt, tökéletesen igaza, nem úgy szerettem őt, ahogy kellett volna, nem úgy csókoltam, ahogy megérdemelte, és nem viszonoztam azt, amit adni akart nekem.

A bűntudat, hogy tulajdonképpen én tettem tönkre a kapcsolatunkat a hidegségemmel jobban elszomorított, mint a csók, amit önhibámból végig néztem. Nem az fájt, ahogyan vége lett csupán csak, hogy vége lett szimplán.

Seamus a barátom volt, és a pasim, de nem több mint ennyi. Mert nem voltam képes engedni az izzást felnöveszteni tűzzé.

Álmosan dőltem el az ágyamban és behunytam a szememet, bár így is Seamus arca lebegett előttem, a fájdalom a szemében, a csók, amit a legjobb barátnőmmel váltott most még jobban fájt.

De nem másért csak azért, mert nem voltam képes ezt megadni neki. Talán tényleg csak ennyire voltam képes, és így jobb lesz mindenkinek. Nekem, Seamusnek, és Daniellenék is.

A rezgő telefonomért nyúltam és felvettem azt, megnyomtam a fogadás gombot és a fülemhez tettem azt.

- Istenem! Úgy örülök, hogy felvetted – hallottam Danielle vékony, cincogó hangját.
- Fáradt vagyok! Nehéz napom volt – nyüszögtem neki.
- Csak, csak annyit akarok mondani, hogy sajnálom! De szeretem őt, és bocsáss meg nekem.
- Nincs harag, a legjobb barátnőm vagy – mondtam nyugodtan – tedd boldoggá Seamust, megérdemli.

Néma csend volt a volna másik végén.

- Hogy lehetsz ilyen megértő? – hitetlenkedett.
- Nem vagyok megértő, de eltoltam, és úgy érzem, te talán boldoggá tudnád tenni őt.

Nem akartam azt mondani neki, hogy Seamus még mindig engem szeret… Hogy lettem volna rá képes?






http://koktel.idea.hu/#/el-dorado

Sziasztok!

Már elkezdtem írni, és a 6. oldal felénél tartok, és még mindig írok, szóval hamarosan itt az első fejezet!

Ismertető

A hősnőnk, egy egyszerű, roppant megértő lány, aki éppen szerelmük második évfordulóját ünnepelné meg a barátjával, a szőke, kék szemű kedves Seamusszel. Ám aznap este mikor dolgozni megy az étterembe, ahol hétvégenként pincérnő, rajtakapja a barátját, hogy az egyik legjobb barátnőjével Danielle Greennel smárol.

A dologból szakítás lesz, és a főhősnőnk azaz Hope szokás szerint megint egyedül marad a problémáival és gondjaival. Exbarátjának legjobb fiú haverja, a gazdag és jóképű Zac mindent pénzt megadna a szende szépségért…

Első komoly kapcsolatának végén, azonban a lány élete fordulóponthoz érkezik, egy új család megjelenik, és magukkal hozzák rendkívül jóképű fiúkat Tylert, aki egyből szemetvet az immár facér lányra…

Egy átlagos történet, avagy mégsem? Az ő élete, akár a tiéd is lehetne…